Bill a hét során egyre nehezebben bírt egy helyben maradni. Bent tartották a kórházban, amíg rá nem jönnek pontosan mitől esett össze, mi volt a baja, de még Tom apró csókjai sem voltak elegek, hogy egész hétre lefoglalja magát. Tom persze emellett is mindent elkövetett, hogy szórakoztassa Billt. Sátrat épített neki párnákból és takarókból, kalózosat és nindzsásat játszott vele egész nap. Egy nővér egyszer be is nyitott, amikor Tom épp nindzsa mozdulatot akart végrehajtani Billen, és szándékosan-véletlenül kicsit túl hevesen kezdte el csókolni. Vagy legalábbis, ő ezt mondta. Nagyon, nagyon kínos volt.

- Tom? – kérdezte Bill a gondolataiba mélyedve. Ez volt a negyedik napja a kórházban.
- Igen?

Bill nem tudott nem mosolyogni Tom arckifejezésén. Akárhányszor komolyan szólította meg, vagy a nevét mondta ki; Tom teljesen el volt ájulva a boldogságtól. Mintha el sem tudta volna hinni, hogy ők ketten… járnak. Bár ez egy rossz kifejezés arra, ami kettejük között volt. A „járás” szó hallatán Bill valami olyasmit képzelt el, hogy mondjuk minden vasárnap reggel találkoznak és együtt reggeliznek. De Tom valami olyasmi volt számára, amitől Bill nem tudott elválni. Elkerülhetetlen volt, és Bill nem is akarta elkerülni. Még egyszer Tomra nézett, és csendben hálát rebegett akármelyik istennek, aki Tomot küldte.

- Mi fog történni, ha kiengednek innen, és haza megyünk?
Billt kirázta a hideg, amikor kimondta, hogy megyünk. Magukban már mindketten eldöntötték, hogy fizikailag képtelenek lennének egymás nélkül élni. Egyszerűen képtelenség lett volna. Ki sem kellett mondaniuk, Bill tudta, hogy Tom hozzá fog költözni, amíg nem találnak valami nagyobbat. Ismét kirázta a hideg. Megyünk. Mi. Tom és Bill. Együtt. Tom elvigyorodott a kérdés hallatán. Az egyszemélyes ágyon egymásnak préselődve feküdtek, és bár majd megsültek, mégis boldogok voltak. Tom annyira félrehúzódott, hogy Bill elférjen mellette, hogy alig foglalt el pár centiméternyi helyet az ágyon. Bill közelebb húzta, amikor hirtelen észrevette mennyire kényelmetlenül fekszik.

- Szerintem ezt már elmondtam, amikor elájultál. Egy kis ház, valahol. Én nyitok egy kávézót. Most kicsit hülyeségnek hangzik, így kimondva.
Tom elpirult, Bill pedig félénken nevetett.
- Nem. Csodálatosnak hangzik. Mesélj róla. – bújt Bill a mellkasához, az ujjait pedig összekulcsolta Tom ujjaival.
- Nagyon tiszta körmeid vannak. – motyogta, félig álmában.
- Oh? Azért, mert ablaktisztító vagyok, gondolom. – mondta Tom lágyan, Bill haját simogatva. Hirtelen, Bill ismét teljesen éber volt.
- ABLAKTISZTÍTÓ? – kiáltott fel Bill csodálkozva. – Így láttál meg először, ugye?
Egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, aztán hisztérikus nevetésbe tört ki, és úgy vigyorgott, mint valami őrült.
- Te… te perverz!
Bill ekkor már szinte sírt a nevetéstől, és remegve hullott Tom mellkasára. Tom még mindig próbálta megszokni Billnek ezt a szokását, hogy hirtelen képes volt röhögő görcsbe kitörni olyan dolgok miatt, amik egyáltalán nem is voltak viccesek.
- Láttál meztelenül? – kérdezte Bill hirtelen, vigyorogva.
- Nem! – vágta rá Tom, és biztos volt benne, hogy már olyan feje van, mint egy céklának. – Mindig elfordultam.
Bill letörölte a könnyeit, majd Tom pólója alá bújt.
- Öm, Bill? Miért mászol a ruháim alá?
- Csak ellenőrzöm, hogy nincsenek-e pikkelyeid, vagy valami. – mondta Bill valahonnan Tom hasa tájékáról. A hangját kicsit tompította a póló. Tom még vörösebb lett, és érezte, hogy forróság lepi el a testét, ezért megpróbált olyasmikre gondolni, mint a nagymamája és a borsófőzelék. Bill közelsége túl jó érzés volt számára, de nem akarta egyből elijeszteni a fiút. Bár az alapján, ahogy körbeböködte Tomot, nem éppen félénk nyuszi volt.
- Nem! Nincsenek pikkelyek! – mondta vidáman, kidugta a fejét a póló nyakán, és hozzásimult Tomhoz.
- Szia! – vigyorgott, és adott egy apró puszit Tom orrára. Ahogy a hideg ajkai hozzáértek Tom forró bőréhez, úgy érezte, mindjárt felrobban, vagy valami; ezt az embert nem lehet úgy szeretni, hogy ne halj bele, ebben biztos volt.
- Whoah!! – jött egy erős, déli akcentusú kiáltás az ajtó felől. – Ember, ezt NEM akartam látni!
Bill kicsit felsikított ijedtében, felugrott, Tom pedig összerezzent. Egy fiatal nő állt ott, vörös, göndör hajjal és nagyon, nagyon ingerült arckifejezéssel. De a dühe nem tartott sokáig.
- Marina, NE! – kiáltott fel Tom, amikor észrevette, hogy mire is készül. Túl késő volt. Ekkor már odaszaladt, Tomot félrelökte, Billt pedig átölelte a karjaival, és úgy szorította, mintha az élete függne tőle.
- Oh, olyan imádnivaló, Tom! – ölelgette továbbra is.
- Rina. Rina. Rina. RINA. – szólt rá, majd visszarántotta magához a megrökönyödött Billt.

- Hé. Osztozkodni, kis tesó. El vagyok jegyezve, nem kell aggódnod, hogy ellopom az ’igaz szerelmed”. – mondta Marina, közben idézőjeleket imitálva a kezével. Tom a fejében egy mondatot ismételgetett: „nem ütünk nőt, nem ütünk nőt”. Aztán hirtelen az ’el vagyok jegyezve’ kifejezés jelentése eljutott az agyáig.
- Várj… férjhez mész?
Rina boldogan tapsolt.
- Emlékszel Gustavra? Úgy alakult, hogy tényleg szeret. És én is őt… Imádom. Annyira… annyira, imádom. És összeházasodunk, mondtam már? – áradozott Rina elpirulva, Tomnak pedig elállt a lélegzete.
- Ez mikor történt?!
- Múlt héten! – örvendezett Rina, és ismét megölelte a két fiút, nevetve, ezúttal pedig Tom is visszaölelt. Bill nem.
- Öm. Nézd, nagyon sajnálom… de ki vagy te? – kérdezte udvariasan, illetve inkább ügyetlenül.
- Oh, olyan aranyos… - közölte Rina Tommal. – Marina vagyok. Tommal testvérek vagyunk, és ahogy láthatod is, én vagyok a család szebbik tagja.
Bill felnevetett, már most kedvelte a lányt.
- És neked is el kell majd jönnöd az esküvőmre, természetesen, Tom már hónapok óta rólad beszél…
Rina tovább folytatta az áradozást, Bill pedig Tom fülbe suttogott,
- Tényleg? Olyan régóta szeretsz?
Tom megragadta Bill kezét, és gyengén rámosolygott.
- Régebb óta. – mondta halkan. – Sokkal, sokkal régebb óta.